Gulag – pokol a földön

Mit jelent: Gulag (oroszul: ГУЛАГ: Главное Управление Исправительно-Трудовых Лагерей [Glavnoje Upralevnyije Iszpravitelno-trudovih Lagerej], azaz Javítómunka-táborok Főigazgatósága’) kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió (a II. világháborút követően Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Mongólia) egészét behálózó munkatáborrendszerét értjük. Már a cári Oroszország is használt a kényszermunkatáborokat politikai ellenségeinek száműzetésére, ezek legtöbbje Szibériában működő kényszermunkatábor volt. A táborokban a szovjet rendszer (elsősorban a sztálini politika) bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, illetve más okokból elhurcoltakat kemény fizikai munkára fogták, napi 10-12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak. Gulag és a háború A megszálló szovjet hadsereg – akárcsak pár hónappal korábban a nácik – kész listákkal érkezett. Felkutatott és elvitt mindenkit, akit a kommunista hatalomátvétel szempontjából veszélyesnek ítélt. Volt miniszterelnököket, minisztereket, parlamenti képviselőket, nagyköveteket, katonatiszteket, papokat, tanárokat. Elhurcolták Raoul Wallenberg svéd diplomatát, akinek annyi zsidó köszönhette életét. Vitték válogatás nélkül a munkaképes fiatalokat, leányokat, asszonyokat, fiúkat és férfiakat. Döntő többségük még nem töltötte még be a huszadik életévét. 1945 januárjától a muszkavezetőnek nevezett magyarok és a kialakuló új közigazgatás tevőleges közreműködésével folyt a fiatalok és azok összefogdosása, akik épphogy hazatértek a náci koncentrációs táborokból. A „malenkij robotra” elhurcolt magyar állampolgárokat először még Magyarország területén gyűjtőtáborokba vitték, majd átmenőtáborokba kerültek, Máramarosszigetre, Foksányba, Brassóba, Temesvárra. Ezekben a táborokban rettenetes körülmények uralkodtak, amelynek következtében sokan meghaltak. Innen több hetes, marhavagonokban történő szállítás után érkeztek meg az életben maradottak a szovjet lágervilág mintegy kétezer táborába. Több mint hétszázezer magyart nyelt el a hatalmas kiterjedésű, a Szovjetunió egész területét behálózó Gulág birodalma. Háromszázezren vagy többen sohasem tértek vissza. A szovjet koncentrációs és munkatáborok rendszerét 1919-ben szervezték meg azzal a céllal, hogy elkülönítsék, megbüntessék és munkaerejét ingyen felhasználják mindazoknak, akiket a szovjet rendszer vélt vagy valós ellenségeinek tartottak. A „gulág” szó jelentése: lágerek központi igazgatósága; a köztudatban ez lett a szovjet koncentrációs táborok gyűjtőneve.

A gulág táboraiban több tízmillió ember halt meg. Voltak évek, amikor az őrszemélyzet brutalitása, a szovjet hatóságok által megszabott kivégzési tervszámok (kvóták), a szörnyű körülmények, a napi 10-12 órás megerőltető munka, az éhség, a fagy hatására több millióra rúgott az áldozatok száma. A rabok bányákban, vasút- és útépítéseken dolgoztak, ők ásták ki a Fehér-tenger-csatornát – embertelen körülmények között, megfelelő szerszámok, élelmezés és ruházat nélkül. Több százra tehető azoknak a magyar állampolgároknak a száma, akiket szovjet hadbíróságok ítéltek halálra vagy hosszú szabadságvesztésre, ahogy ők nevezték, „javító kényszermunkára”. A kivégzettek esetében nem volt vizsgálat, bizonyítás, csak ítélet, melyet azonnal végrehajtottak.

Az életben maradottak az ötvenes évek első felében hagyhatták el a Szovjetuniót. Sokan azonban még a büntetés lejárta után sem térhettek haza családjukhoz. A magyar határon ugyanis az államvédelmi hatóság emberei fogadták őket. Egy részüket internálták, mások hazamehettek, de őket is titoktartásra kötelezték. A rendszerváltásig hallgatniuk kellett. Az utolsó magyar hadifogoly, Toma András, 2000-ben érkezett haza Magyarországra. Málenykij robot 1944 novemberében a szovjet csapatok az akkor még Magyarországhoz tartozó, jelenleg Kárpátaljaként ismert területről, úgynevezett háromnapi jóvátételi munkára („málenykij robotra”) behívtak több mint tízezer civil férfilakost. Az önként jelentkező férfiakat háromnapi jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba kísérték gyalog, majd onnét a Gulag koncentrációs táboraiba kerültek. Sokan közülük soha nem tértek haza, a hazatértek többsége pedig nem érte meg az öregkort. A szovjet rendszerben ezeket a férfiakat háborús bűnösként tartották számon, helyzetükről nem beszélhettek, a mai napig nem rehabilitálták őket. Az 1990-es évek elején a KMKSZ falvanként felgyűjtötte a lágereket megjártak névsorát. 2004-ben a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola egy nagyszabású kutatást indított el, a túlélők és az elhunytak hozzátartozói kérdőíves vizsgálatát, egy részletes adatbázis létrehozását. Az adatbázis alapján a Főiskola LIMES Társadalomkutató Intézetének célja elkészíteni a kárpátaljai magyarság életének ezen korszakát felölelő tanulmányt, amely a mai napig a magyar történelem fehér foltjának számít. Kannibalizmus A milliókat elpusztító Gulag-táborok és a szovjet éhínség legvisszataszítóbb jelenségei közé tartozik az imént említett kannibalizmus. 1933 májusában például hatezer-száztizennégy parasztot deportáltak a szibériai Ob folyó Nazino nevű lakatlan és kietlen szigetére, élelmiszer és felszerelés nélkül. Már az első napon kétszázkilencvenöt embert kellett eltemetni. Három hónappal később egy odalátogató pártfunkcionárius azt írta hivatalos jelentésében, hogy már csak kétezren voltak életben, de ők is csak azért, mert felfalták halott bajtársaik tetemét. Egy politikai fogoly szerint, aki a tomszki börtönben találkozott néhány nazinói túlélővel, az egykori „telepesek”, akik kannibalizmus vádjával kerültek rács mögé, „járkáló holttestek”-hez hasonlítottak. Applebaum leírja – sőt, egy dokumentumfilmben is elbeszéli – az északi és a szibériai táborokból való szökés leggyakoribb módjával összefüggő kannibalizmust. A szökést megszervezők általában köztörvényes banditák voltak, akik beszerveztek egy-egy hiszékeny zsebtolvajt vagy politikai rabot is, s ő kapta a „hús” vagy az „éléstár” szerepét. A szökés után először a magukkal vitt élelmiszert fogyasztották el. Amikor az elfogyott, a húsnak szánt harmadikat meggyilkolták, feltrancsírozták, majd az út további részében elfogyasztották. Ez történt akkor is, amikor egy vorkutai táborban két hivatásos rablógyilkos rávett egy jól táplált szakácsot arra, hogy együtt szökjenek el. A szegény szakács nem is sejtette, hogy a két rablógyilkos számára ő mindössze „két lábon járó éléstár”. Amikor ugyanis a rendes élelmiszer elfogyott, a szakács került terítékre. Az út azonban az elképzeltnél sokkal hosszabbnak bizonyult, s a szakács is elfogyott, mielőtt célba értek volna. Az éhség tehát ismét megrohanta a szökevényeket, akik mindinkább egymást kezdték nézegetni. Egyikük sem mert elaludni, félve, hogy alvás közben társa megöli őt. Egy idő után azonban az egyik mégiscsak elaludt, mire a másik elvágta a torkát, s feldarabolta ebédnek. Két nappal később elfogták az életben maradt rabot. Tarisznyája még akkor is tele volt nyershús-darabokkal, egykori társának maradványaival. Hasonló esetet mesél el Adorján Sándor is. A halál árnyékában című visszaemlékezésében: „Az egyik álmos, várakozással teljes délutánon hirtelen az egész tábor felbolydult. Futkosó fegyőrök zavartak mindenkit ki az udvarra. A kapunál – idegen őrök között – egy szakállas képű, rongyos ruhás rab ácsorgott az összeterelt »érdeklődők« gyűrűjében. Mikor aztán már láthatóan mindenki jelen volt, a szakállas – az őrparancsnok intésére – a lábánál heverő zsákba nyúlt, onnan egy szőrös emberfejet húzott ki, a hajánál fogva felemelte, hogy mindenki jól láthassa, s lassan, fáradt hangon elkezdett beszélni. Színtelen hangja megtört, benne csengett a nagy »minden mindegy«. Elmondta, hogyan szöktek meg együtt a barátjával (a fej gazdájával). Az üldözők elől a járatlan tajgába vették be magukat, ahol rájuk szakadt előbb az ősz, majd a tél. Tavasszal majd továbbmennek, reménykedtek. Csináltak egy föld alatti kunyhót, és amíg az igazi »zimankós tél« be nem köszöntött, csak megvoltak valahogy. Remélték, hogy majdcsak sikerül valamit fogniuk különböző csapdákkal, de a szerencse láthatóan ellenük szegődött, és a csapdáikat mindig üresen találták. Végül beköszöntöttek az éhezés napjai.

Szolzsenyicin Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (1918. dec. 11.- ), Nobel-díjas orosz író. A Vörös Hadsereg tagjaként a századosi rangig vitte. 1946-ban letartóztatták, mert magánleveleiben támadta Sztálint. Ezt követően jutott a Gulagokra. A Gulag szigetcsoport a kommunizmus áldozatainak állít emléket. Minden egyes állítása megtörtént eset, a dokumentumok drámaiságával hat. A letartóztatásoktól kezdve a perekig, a börtön, a Gulag, a munkatáborok kegyetlen világát írja le két köteten keresztül. A mintegy 60 millióra becsült áldozat építette fel a Transszibériai vasutat, Komszomolszk városát, a Volga csatornát, és a szocializmus még néhány csodáját. A könyv megjelenése után utasították ki Szolzsenyicint a Szovjetunióból. 1973-ban jelent meg Nyugaton Szolzsenyicin gigantikus műve a sztálini munkatáborokról, mely végleg összezúzta a nyugati értelmiség minden addigi illúzióját a szovjet rendszerrel kapcsolatban. A szerző maga is megjárta a Gulagot – tizenegy esztendőt töltött a Szigeteken -, s beszámol saját élményeiről, ám emellett rabok ezreinek tanúságát gyűjtötte össze művében, mely részint történelmi és szociográfiai munka, részint a XX. század egyik legnagyobb gyalázatának szépirodalmi feldolgozása – tele szenvedélyes haraggal a kommunista diktatúrával, Sztálinnal s hóhéraival szemben, és együttérzéssel az áldozatok iránt. A hatalmas lágervilág kiépítése, mint Szolzsenyicintől megtudjuk, már 1918-ban, Lenin hatalomra jutásával elkezdődött, s a szovjet állam végül olyan elnyomó rendszerré változott, mely senkit sem kímélt: gyerekeket, öregeket, nőket, hívőket és hitetleneket, a rendszerrel szembenálló értelmiségieket és meggyőződéses kommunistákat, a németek ellen harcoló szovjet katonákat, bárkit bármikor letartóztathattak, s elítélhettek öt, tíz, huszonöt évre. Mindent átitatott a félelem, s az ország testében rákos sejtekként burjánzottak a lágerek. Magyarul 1993-ban jelent meg a háromkötetes mű, s ezúttal ennek rövidített változatát adjuk közre: ehhez, amikor először jelent meg Nyugaton, maga Szolzsenyicin írt előszót, hangsúlyozva örömét, hogy könyve így azokhoz is eljuthat, akiknek rohanó századunkban amúgy nem lenne idejük elolvasni a teljes művet. Szolzsenyicin 1970-ben Nobel-díjat kapott, 1973-ben megfosztották állampolgárságától és kiutasították a Szovjetunióból, 1994-ben, a kommunista rendszer összeomlása után tért vissza hazájába, Oroszországba, s 2008-ban hunyt el. A XX. század egyik legnagyobb hatású írója, akinek hatalmas életművéből szerzői sorozatban jelentetjük meg a legmaradandóbb írásokat.

Egy magyar túlélő Toma András (Újfehértó, 1925. december 5. – Nyíregyháza, 2004. március 30.) magyar katona, volt hadifogoly. Négyéves korában elvesztette édesanyját. A Nyíregyháza melletti Sulyánbokor volt lakhelye, amikor 1944-ben besorozták az I. magyar hadseregbe, amellyel a Felvidéken átvonulva, Auschwitz és Krakkó környékére ment. Itt esett hadifogságba 1945. január 11-én. Ukrajnán és Fehéroroszországon keresztül szállították a mai Szentpétervár közelében lévő bokszitogorszki (Бокситогорск) táborba. Amikor megbetegedett, innen a mintegy 1000 kilométerre keletre található bisztrjagi (Быстряги) táborba szállították. A megerőltető út annyira megviselhette, hogy tábori kórházba került, ahonnan 1947 januárjában beutalták a kotyelnyicsi (Котельнич) elmegyógyintézetbe. Mivel a Szovjetunióban hadifogolytáborból kórházba, pszichiátriai intézetbe utalt embereket törölték a hadifoglyok névsorából, Toma András kikerült a magyar hatóságok látóköréből. Egy cseh nyelvész jelzése alapján, hosszas kutatómunkát követően, orvosok, újságírók, egy kárpátaljai magyar rendőr és közel száz ember segítségével találtak rá a kotyelnyicsi elmegyógyintézetben, ahol Tamás András (Андраш Тамаш) néven tartották nyilván. Dr. Veér András utazott ki megvizsgálni, aki megállapította, hogy Toma minden kétséget kizáróan magyar. Ezt követően hozták haza 2000. augusztus 11-én. Hazatérése után a honvédelmi miniszter előléptette tartalékos főtörzsőrmesterré, és – mivel szolgálati viszonya folyamatos volt – kifizették elmaradt illetményét. A volt katona családját DNS-vizsgálat során találták meg. A 74 éves férfit féltestvére, Anna vette magához és ápolta haláláig.